Ember találkozik val de marne.
Lendületes vállalkozásom, miután megfürdött vérben, sárban, kínzó magányosságokban, tűzveszedelmek fényében s hullabűzben, ímhol átváltozott amolyan jófajtájú nevrozissá, ami ritka méreg az angol lelkületben, de nagyon jó, nagyon üdvös, nagyon finom és főleg megváltó hatású, mert fölsegíti az embert azokra a vonzó csúcsokra, ahonnan az öngyilkosság expediensével, valami lágy végtelenség nyílik.
Életrajza[ szerkesztés ] Gyermekkora, fiatal évei[ szerkesztés ] Apai felmenői az akkor francia gyarmat, Algéria első betelepülői közé tartoztak, Bordeaux vidékéről költöztek Észak-Afrikába. Apját egyéves korában veszítette el: Lucien Camus-t az első világháború kitörésekor azonnal besorozták, s a marne-i csatában szerzett súlyos fejsebesülésébe hamarosan belehalt.
Most értem csak például a Rollinat lelkét, az undorba fúlva. Letört híríró, aki vagyok, mi mindent akartam, próbáltam, kergettem!
Bevallom elepedtem azokban a reszketeg ambíciókban, melyekhez csak egy Balzac s csak egy Michel-Angelo hiányzottak, hogy megcsináljam amit óhajtottam. De ha már nincsenek effajta félistenek, akik néhány mondatokban és színfoltokban fölextálják az emberi förtelmeket és mindent jóvátesznek a maguk művészetével, akkor egészen bizonyos, hogy az emberiség elveszett.
Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy ezt kitaláltam. A háborút még meg lehet nyerni, szó sincs róla, és itt nem is vitatkozom.
SILMO • Grand Roissy Tourisme
De az emberiség végleg letette a vizsgát és siralmasan belehalt. Nem is baj. Már nagyon is öreg volt. Most kellene egy új Éva, egy egészen újdonsült, szőke, meztelen Éva aki egészen frissen és ropogósan kerül ki egyenesen a jó isten kezéből és még nem ismer senkit a kertben. S akkor, talán, lehetne valamit kezdeni.
A szemem, a szívem, egész földúlt lelkületem a Viktoria-állomás füstfellegeit idézi, azt az egyetlen, gyönyörű-simára lecsiszolt sínpárt, amelyen kigurultam néhány hónappal ezelőtt, s amelyen, mint két bűvös szalagokon, most visszasiklom, hazasiklom, God gracious, Angliába! Az egész világ az én számomra ez a két végtelen vas, ez a keskeny út két sín között, mely Dovertől Chatham Jonction-ig nyúlik, a Viktoriába belenyúlik, a kavicsos töltés topáz-csillogásával.
Valószínűleg az Athenaeum-Club egy bőrfoteljében fogok végezni magammal Christmas után, úgy éjfél és hajnali egy óra között. Micsoda melankóliákat hintsek e sötét bejelentéseim fölé, művészi érzékű olvasóim számára?
- Спросил он, указав на обзорный Под ними был сурового вида ландшафт из черных и серых тонов, без следа растительности или других прямых указаний на жизнь.
- Теперь его пальцы двигались по панели уже совершенно уверенно, и, когда надпись на экране растаяла, он развернул свое кресло так, чтобы видеть и изображение города в центре зала.
- Ну да, - сказал Хилвар, с невероятной быстротой разбирая припасы и снаряжение.
- Albert Camus – Wikipédia
- Tehetetlen nő keres férfit
- И, далеко простираясь от этого обрыва, лежала могучая полоса воды.
- Теперь, бросая им вызов, появились и другие звезды, но их случайные группировки только подчеркивали загадку этой идеальной симметрии.
Mondjuk: le stil c'est l'homme. Mondjuk: On verra. Mindenesetre elegáns leszek.
Интересно, подумал он, как идут дела у делегации, и как среагировал город на появление первых за столько миллионов лет пришельцев извне. - Создается впечатление, Элвин, - сухо сказала Серанис, поздоровавшись предварительно со своим сыном, - что у тебя есть дар к обнаружению необычайных существ. Но, думаю, теперешнее достижение тебе не скоро удастся превзойти.
Voltaképpen semmi kötelékem Párizzsal többé s az emlékeim, mint az elhullott esti lepkék egy villamos gömblámpa ernyőjében, csak némi kis ösztönökben vonaglanak. Az Invalides kupolája hideg aranyban fénylik a kaszárnya szürke kőtömege fölött s mint egy rengeteg sárgadinnye világít a téli nap alatt, mint egy második nap világít az épületre roskadva, mikor átjövök a hídon.
Itt van a Szajna emberemlékezet óta, azzal a hangtalan és szürke folyásával, melyet a napihírek romantikája oly drámaivá fokozott. Sok kis regényt sodor e víz s aki csak van figyelmes romancier a Gaule első napjától kezdve egész Maupassant-ig, mind belemártotta a tollát, továbbá sok szép kis vidéket öntöz e víz Meudon és Surresnes között, ahol Rodin néz le opálos csíkjára a maga márványtömbjei mellől, phidiási kalapácsával.
De visszatérve az Invalidusokhoz, háborús hangulatban, bevallom nincs a legjobb véleményem arról a hősi egoistáról, aki abban a közismert korzikai porfír-koporsóban alussza ki otromba harci mámorát. Valami borzalmas szerénytelenség impressziója ragad torkon e kiállításos hulla láttára, melyet a faragott márvány kompakt művésziessége, színpadias és szuggesztív elhelyezése és dekoratív varázslata nemcsak hogy nem emel ki emberi végzetünk törvénye alól, de silány mulandóságunkat még jobban akcentuálja és mint egy rengeteg kő-pont fejezi be minden nagyságunk lesújtó semmiségét e földön.
Micsoda nagy ember az, aki éppúgy elpusztul, mint egy makacs hernyó, amelyik kúszik a maga virágja felé?! Mire rögtön megfogom azt az öreg portást, aki nekem magyarázna, mint akármelyik bámész idegennek.
Majd én!
Navigációs menü
A borravaló azért ugyanez lesz, majd én! Tehát, lássa, ez a Bonaparte csakugyan egy nagy katona volt, megengedem, nagy katona és látszólag tágított is valamelyest azon a relativitáson, mely emberi tulajdonságaink mértékét teszi. Sőt, bizonyos francia definíciók szerint, sőt, Balzac szerint is, akinek ez a kapitány tudtommal a legerősebb gyöngéje vagy a leggyöngébb erőssége, Bonaparte meg tudta változtatni a tér és az idő törvényeit, ami olyannyira fontos minden hadviselésben, hogy például Joffre, Foche és Hindenburg is folyton ezt próbálják, több-kevesebb szerencsével.
No de, mit ér ez, az ember nélkül?
Mert Bonaparte, ha mindent tudott is, azt az egyet mégsem tudta soha, hogy az emberek mások legyenek mint a milyenek, no lássa! Szóval az embert nem tudta átgyúrni a saját használatára. Már most, mint zseni, mit talált ki, mert ne felejtse, a zseni mindig kitalál valamit, ha nem mást, hát egy formát, egy szisztémát, egy erőt, a zseni az egy inventeur!
De milyen! Én megengedek, mert jó ember vagyok, más definíciókat is ami a zseni föltételeit ember találkozik val de marne meg.
Têtes d’Affiche
Legyen ön boldog, kedves portás. De mint feltaláló, Napóleon nem talált mást mint egy metódust, amellyel a háborút csinálta. A csaták és rohamok és mindenféle hősi összecsapások lovon és gyalog, volt az a forma, amely az ő egész gondolkozását magára öltötte.
Emberiességüktől megfosztott emberi lények. Magányos testek, neurotikus testek, mechanikus testek.
Szóval a háború volt az a fulmináns világ, amiben a napóleoni gondolat megnyilatkozott. Az effajta kiválóság, mióta magunk is tudjuk már mit jelent háborút viselni, egyenesen kompromittáló. Továbbá mi marad mindebből? Az a gyönyörű zöld fű, mely az austerlitzi réteket borítja, mit tud a hajdani harcokból és az a ragyogó, aranykalászos végtelenség, ahol évről-évre becsülettel arattak, vajon beszélt-e nekünk valaha a híres gárda tökfilkóiról?
A történetíró nélkül, a leírásaink nélkül, s ezt még Balzac is bevallja, senki soha semmit se tudott volna e heroikus időkről.
És még valamit tanuljon meg, öreg invalidus! A legnemesebb érzelmek, szintén Balzac szerint, s a végsőkig fejlesztve, mondjuk az abszolútig fejlesztve, úgyszólván hasonló eredményre vezetnek mint a legnagyobb emberi alávalóságok. Bonaparte császár lett, mert lepuskatüzelte a népet két lépésnyire attól a térségtől, ahol XVI. Lajos elvesztette a monarchiát s a fejét, mert nem engedte, hogy egy bizonyos Sause úrnak egy haja szála meggörbüljön.
Ezeket mondtam, olthatatlan keserűségemben az Invalides sírtőrző portásának s eljöttem a Tuilériák irányában, hogy hazamenjek a Meurice-hotelbe. Már-már esteledett. Mögöttem, a Champs-Elysées legvégén, egy rettenetes kőmagaslat, ívezett hajlással, feketén és súlyosan dőlt neki egy elavult horizontnak, melyet megdörzsölt a fény, kisugárzón egy frenetikus napleáldozásból. L'Arc de Triomphe! Végtelen tavak öntögették ki az égre a fodraik bíborselymét, s minden megnőtt, kitágult, elveszett.
Valami szédületes távolság érzése fojtogatta az embert, valami borzalmas messziség kábulata ez égbolt és e járda között, ahol lesújtva és eltörpülten, bús emberi figurák, a maguk röghöz kötött nyomorát cipelték, valami öntudatlan megadással.
Tartalomjegyzék
Itt-ott egy-egy lámpa kigyúlt, mint egy vak szem, fénytelenül. Egy autó szaladt és egy másik, s egy szomorú egylovas ember találkozik val de marne. Távolabb, a Concorde-téren túl, valami enyhe zúgás hallatszott abból az elbűvölő zsivajból, ami hajdan Párizs esti élete volt, vulkánszerű tűzkavargása volt, a boulevardjai lavinadörejével torlódó tömegek alatt, mintegy felpezsdülten a fényben, a kigyulladt háztetők, transzparensek s lángbetűk apoteózisával.
Oh, itt vannak a Tuilériák előttem, az egész kert vörhenyes homályban mostan, és lombtalan bokraival. És fölötte, egészen magányosan, mint egy ezüst hárfa az égen, az újhold tűzdelte föl a téli estére, csillogó szarvait. Világos ablakom alatt, a rue de Rivoli pergeti le bús harci életét az éjben.
Ki hitte volna ezt, ki várta volna ezt a Redfern üzlete mellett, a Rumpelmayer cukrászdája mentén, ahol minden harc a szívek harca ember találkozik val de marne és küzdelem a szerelemért!
Nem írok többet csapatokról s nem kottázom le a guruló ágyúk vasdörgedelmét sötét utcákon át, az éjszaka feldúlt csöndjében. De hajdan, innen, ebből a hotel-ablakból, a Maxim portálja volt látható, káprázatos fénykévéivel, melyen nagyszerű, vidám leányok siklottak át, mint tündérek egy aranytavon, egy-egy frakkos silhouette eszkortjával, kiválasztott barátjaikkal, akik gyönyörű testőrök voltak, a szónak teljes értelmében.
Itt bontogatta ki, e világos küszöb előtt s e küszöbön túl, a női test vásárja a maga port-said-i tumultusát, az emberi lélek elepedésével gall-római kéjek után.
Account Options
Micsoda titán kisasszonyok, Messalinák és Fredegondék, micsoda sápadt Melisande-ok fehér fénylésű szőke hajakkal tünedeztek fel itt a szempilláik rezgésével egynémely janeiroi nábob vagy bombay-i Epaminondas irányában, aki szélesen ült, skarlát selymekben, mint egy márvány bassin-ben és merev szemekkel főtt és figyelt, mint egy tigris.
Selymek és ékszerek, a színek és fénylések minden harmóniáiban, úgyszólván föltűzdelték az éjszakát a keleti regék csillagfényléséhez és hangban és modorban és stílusban és előkelőségben és a rózsák temetői szagában is az a keserű élet hömpölygött, mely dekadens sóhajával egy női szájhoz tapad, hogy meghalni elfelejtsen.
És abból a latin mohóságból, latin szomorúságból és enerváltságból, abból a szerelmi zűrzavarból, alkóvok romantikájából s hitvesi vétkekből, ami Párizs lelki életének úgyszólván érhálózata, valami kecses kis lüktetés vibrált át; meleg fuvallatával ezeken a Maxim-beli szaturnáliákon, és bekapcsolta ezt a kicsi, fényes szögletet egy általános egészbe, mint egy korona a maga zafírját a többi ékkövek közzé.
Innen van, hogy ezt a Maximt nem lehetett utánozni, a külső reprodukciók dacára, se a Newsky Prospekten se a Piccadilly-n, se sehol a világon Minden megvolt hozzá, még a hölgyek is és a törzsfőnökök és a maharadzsák, csak éppen Párizs hiányzott, egy árnyalat.
Már most megér az egy lövészárkot, hogy a fények itt mind kialudtak?
Szomory Dezső: Harry Russel-Dorsan Párizsban [+]
Az egész tündöklő társaság? La compagnie?
Hol van mindez? Hol vannak?
Têtes d’Affiche
Keserű elmélyedésem, ez elkallódott emberi sorsokat kutatva, fájdalmasan idézi vissza a longeville-i hullakerteket a hold alatt, a Marné-menti zord menetelést, a varjakat s a sarakat, ami fölváltotta ezt a mámort s elsodorta, hova? Odalenn csapatok mennek, csapatok mennek. És egy könyv után nyúlok, az ágyam mellett, a kis asztalon. Revue hebdomaire! No lám, hogyan jött vissza ez a kitaláló, ez a zseni, ez a főnök, Már ott fönn messze, nem volt mihez fogjon, mit kezdjen, mit próbáljon. Akkor, jó melegen felöltözve, egy prémsipkával a fején, zöldszínű bundában arany paszománttal, farkasbőr csizmával a lábán, megindult Smorgoniból december 5-én.
